A szünet első hetében megérkezett hozzánk a várva várt Half-Life 2. Következő leírásomat csak látvány alapján készítettem, ugyanis idő és lelki erő hiányában nem ülhettem a gép elé. Bátyám, akit a jövőben csak Shanyey néven fogok emlegetni, közel 3 nap alatt vitte végig a gámát. Ebben a cikkben tehát kettőnk véleményei, tapasztalatai szerepelnek. Bár a gép alkalmatlansága miatt nem futtathattuk max., vagy legalábbis magas grafikán a játékot, az intro még így is szemrevaló, igényes meglepetésként ért bennünket. Aztán a mogorva, kegyetlen őrökkel való találkozás, na meg a játszótér… Húú, hát nem semmi! Nem sokkal később összefutottunk az első részből már ismerős Barney Calhounnal, akinek arcát a készítők rendesen átfaragták. Ugyanígy bámultuk a játék többi karakterét, sőt, külön kiemeltük, hogy még ilyen alacsony grafika mellett is mennyire élethű például a hozzánk csatlakozó felkelők tekintete, pedig nem ők a legfontosabb NPC-k. Ezenkívül aminek még nagyon örültem: szinte mindenhol a megszokott, eredeti hangeffekteket hallhatjuk, és tetszés szerint lehet variálni, hogy legyen-e zene játék közben. Én inkább erre szavazok, egyáltalán nem rossz a játék soundtrackje. A pályákra sem panaszkodhattunk (Pedig én személyesen nem láttam többek közt a temetős pályát sem ---Galoo). Ha nem is jártunk az univerzum minden pontjában, a városon – nevezetesen City 17-en – rendesen végiggázolhattunk. Ráadásul nem csak gyalog, ugyanis elég sokat kellett hidroplánnal, vagy éppenséggel minidzsippel krúzolnunk kifelé. Ja ja: kifelé. A cél ugyanaz, ami az első részben: „Minél gyorsabban meneküljön ki ebből a városból, Dr. Freeman!” Na, igen, csakhogy ez valahogy nem olyan könnyű, miközben az ember nyomában Combine Soldierek loholnak, a homokból óriási, szöcskékre emlékeztető Hangyák törnek ránk, és a víz alól felbukkanó gusztustalan zombik foga is a csontvelőnkre fáj. Egyszóval: aki nem elég gyakorlott gamer, az soha a büdös életben ne kezdje a játékot Easy nehézségi foknál durvábbal, mert még így is megeshet, hogy egy-két pályát nyomdafestéket nem tűrő szavak használata mellett fog újratöltögetni. A következőben rávilágítanánk a Half-Life 2 szépséghibáira (már ha annak lehet nevezni őket J): Rögtön az első, ami speciel csak engem zavart: az oké, hogy Half-Life 2, de Half-Life-fal együtt már nem megy annyira. Ezzel csak annyit szeretnék kifejezni, hogy valahogy nem hasonlítható a második rész hangulata az elsőéhez. Nincs az a kellemesen nyomasztó érzés, hogy soha nem jutok ki innen (Pontosabban van, csak nem annyira hátborzongató a város légköre miatt…). Nyilván egy városban nem lesz az ember olyan könnyen klausztrofóbiás, mint egy földalatti, titkos kuatóbázisban… De ez csak az én véleményem. Másik, hibának nem igazán nevezhető dolog az, ami valószínűleg a forráskód-lopás miatt nincs a játékban: a sokat emlegetett UNscriptelt jelenetek: egyszerűen nincsenek. Na és persze az elmaradhatatlan kis bugok: ha nem is olyan idegesítő, de elég égő, amikor egy óriási Hangya egyik lába a szabadban van, amíg maga a dög az épületben tartózkodik. Persze, ez már említésre sem méltandó, lehet, hogy szintén az alacsony grafikai beállítások miatt jelentkeztek. Végül összesített véleményünk (haha): Shanyey: 95% Galoo: 96% U.I. Shanyeytól: Úgy érzem, főleg a karakterek miatt nem voltam annyira szomorú a befejezésnél, mint pl. a kidolgozott jellemű főszereplőkkel megáldott Mafia-nál. Nem éreztem, hogy „francba, már vége van!”. Hozzáfűzés Galootól: Az lehet, de legalább olyan befejezést kapott, ami miatt minden rajongó körmöt rágva, remegve várja a folytatást – mert az is lesz!!!